Szilágyi Erzsébet:
A Mamut Lány kacsintgatása, és kacarászása nem a filmszeretőknek szól, és a magyar filmek sem neki készülnek
avagy a 32. Magyar Milleneumi Filmszemle

A filmszemle előkészítése

Nagyon örülhetünk annak, hogy még a XXI. században is van magyar filmek szemléje, hisz 2001. február 1.-je és 6.-ka között nem kevesebb, mint 135 alkotás volt látható a Széna téri, Mammut bevásárló központ 8 mozi termében, és az Átrium moziban. Ez csodaként is értelmezhető, hisz az 1965 óta megrendezésre kerülő seregszemle szinte mindig nagyon kényes helyzetben volt, mert hol a hatalmi elit, hol a szakma került olyan állapotba, illetve olyan rossz viszonyba, hogy a megrendezés ténye veszélybe került. Néhány év is akadt, amikor a magyar filmek szemléje elmaradt. Most sem volt jobb helyzetben a szemle, mint korábban. Egy hónappal a nyitás előtt, még bizonytalan volt, hogy honnan lesz rá pénz? Aztán a nyitás előtt pár héttel az Ország Imázs Központ felajánlotta a megrendezéshez szükséges összeget, ha a feltételeket ő diktálhatja. Új cégeket léptetett be, mint az esemény szervezőit, szabad kezet adva nekik mindenben. Így került a Filmművész Szövetség által már elfogadott plakát helyett más plakát az utcákra. A régi plakát a középeurópai, az európai film több történeti hagyományára utalva szólt a magyar film mai irányzatainak egyikéről. A lebegés, a depresszió, a kiszolgáltatottság egyszerre jelent meg ezen a régi plakáton. Egy szárnyas angyal volt látható ezen a plakáton, amit tarthattunk Drakula grófnak, Wim Wenders: Berlint fölött az ég című film főhősének, vagy valamelyik Tarr Béla film főhősének. Nagyon mindent sejtetett ez a figura. Elsősorban azt, hogy mindig lesz olyan szárny, ami alá a filmkedvelők behúzódhatnak. Vagy azt, hogy mindig lesz olyan film, amit nemcsak fogyasztunk, és elfelejtjük, hanem amit rajongva őrzünk az emlékezetünkben. Ez a plakát nem kellett, helyette olyan plakát borította el a fővárost, amelynek semmi köze a filmhez.

 Rápillantva a szépségszalonok világára asszociálhattunk. Stílusa, szerkezete pár évtizeddel ezelőtti reklámstílust idézett, egy feledhető fiatal nő portréjával. Ez a plakát első pillantásra semmire nem asszociáltatott, majd nagy megerőltetéssel arra gondolhattunk, hogy vége a film és közönség szerelmetes viszonyának. A film átkerült a multiplexek világába, és a jellegtelen, uniformizált divat tényezők egyikévé vált. Ha az idei szemle látogatóinak arányait nézzük, akkor viszont nem ilyen negatív a kép. A filmek telt házakat vonzottak. Sok volt a pótvetítés. Vagyis a számok a kampány készítőit dicsérték. A továbbiakban nem a PR. munkáról, nem a szakma és a kulturális kormányzat vitájáról szeretnék írni, ami véleményem szerint úgy szintén a kampány részévé vált, és valami botrány kirobbanását sejttette. Hisz mindenütt lehetett hallani, olvasni, hogy a filmesek demonstrációra, a szemlén tiltakozni akarnak. Ez a hír szintén fokozta a szemle iránti kíváncsiságot. A filmekre ellátogató nézők egy része várta, hogy a botrány részesévé válva különleges élményt élhessen át. Jó, hogy annyi néző volt, de nem ezekről, hanem a magyar filmről szeretnék írni, ami ismét bebizonyította életképességét. Még az évtized elején a rendszerváltással együtt járó átszervezés idején nehezebben találta meg önmagát. Most viszont nagyon sok karakteres irányzat jelent meg. Élesen elvált egymástól, a filmet átpolitizáló, és a filmet modern kifejezési formának tartó rendezők csoportja. Bár a két irányzat létezett egymás mellett, mégis erősebb volt ez utóbbiak csoportja. Az új, politizálástól mentes nemzedék átvette a stafétabotot.

Differenciáltabb a magyar filmgyártás kínálata

Hosszú évekig úgy tűnt, hogy a magyar film készítői nem akarnak tudomást venni arról, hogy a mozibajárók életkora megváltozott, szinte csak a nagyon fiatalok néznek mozikban filmet (magyar filmet?). Ezzel együtt járt, hogy a fiatalok nem a közép-, vagy az idősebb generáció értékválságára, átélt megaláztatásainak kimondására kíváncsiak. Egész pontosan számukra mást jelent az értékválság, a helytállás, az egyéni felelősség eltűnése, a megaláztatás, az identitásválság, és erre a másságra kíváncsiak. A hagyományos filmmesélési mód, és az eddig társadalmilag fontosnak mondott témák nem érdeklik őket. Számukra már nem jelent konfliktust a tömegfilm és művészfilm különbsége, mert nem ez a dichotómia áll a gondolkodásuk középpontjában. Még az amerikanizálódás sem jelent számukra átélhető, aggodalomra okot adó dilemmát. Mást várnak el a filmtől, mint a náluk idősebbek, más hősök, másként alakuló sorsára kíváncsiak. Alkotói oldalról is jelentkezett a másként filmet csinálók csoportja. Pár évvel ezelőtt megjelent az a fiatal rendező generáció még akkor kísérleti, rövid játékfilmjeivel, aki a mesemondás addigi szabályainak a teljes eldobásával jelezte, hogy nincs hagyományos kronologikus építkezés, felületi ok-okozati összefüggéseket bemutató történetszövés. A belső idő, és a belső kommunikáció került a filmjeik előterébe, a meséik logikája az „action gratuite” szabályai szerint alakultak. Az „én azt teszem, amit akarok, és az sem érdekel, ha rajtam kívül senki sem érti, elég, ha én értem” attitűd lépett működésbe. Egy fiatalok által jobban elfogadott, jobban átélhető filmmesélési mód kezdett kifejlődni. A fiatal filmrendező generációnak a tagjai már tavaly is szép számmal jelentkeztek. Ennek a folyamatnak a beérése egyértelműen bekövetkezett a 32. Magyar Filmszemlén. Igazi siker arattak a fiatal filmesek alkotásai. Szinte valamennyi első filmes (Incze Ágnes, Hajdú Szabolcs, Török Ferenc) már a korábbi években készült rövid filmjeiben megmutatta az oroszlán körmeit, és most érett, kész alkotással, egész estés játékfilmmel mutatkozva be a korosztályuk, a náluk fiatalabbak számára az „áhá, valóban így van élmény megélésére nyújtottak lehetőséget.

A hagyományosabb filmet kedvelő közép és idősebb mozibajárók számára is készültek hagyományosabb realista, szürrealista alkotások (gondolok itt Maár Gyula, Zsigmond Dezső, Szőke András, Czabán György filmjeire). A szemle legkiemelkedőbb alkotásai is a hagyományos stílusban készült filmek között találhatók. Ezek közé tartozik a Tarr Béla rendezte posztmodern parabola (Werckmeister harmóniák), 

Gothár Péter balladája (Paszport), és a görög sorstragédia (Sopsits Árpád: Torzók). Természetesen nem lehet mereven elkülöníteni az alkotókat, hogy a fiatal filmrendezők stílusa új, míg a közép- és az idősebb nemzedékhez sorolható filmalkotóké hagyományos. A legjobb példa erre Jancsó Miklós, aki lassan 80 éves lesz, és fiatalosabb filmet senki nem készített nála az idei filmszemlére (a sorozat logika és szerkezet filmdramaturgiai normává vált a filmjeiben). Filmjei tematikája, stílusa a legfiatalabb avantgarde filmnyelven fogalmazók alkotásaival vethetők csak össze. Jancsó nem fiatalos, hanem fiatal, aki ráérezve a világ széthullására „széthulló”, és mégis együvétartozó filmeket készít.

 A reklám, mint a filmes gondolkodás meghatározója

Nagyon sok film vette át a reklámfilmek stílusát, nagyon gyors ritmusát. A reklámgondolkodás szabályai történetmesélésben, hőstípusokban egyaránt jelentkezett (Schilling Árpád: NEXXT, Balogh György: Pizzás). Az idesorolható filmek vizuális világa is megváltozott: minden kép agyonvilágított, az igazságot egy az egyben mutató agresszív plánokkal teli. Mintha rejtett reklám lenne az egész alkotás, de tehetséges fiatal alkotóik azt is érzékeltetni tudták, hogy mind a televízió, mind a reklám azzal, hogy nagyon közel megy az arcokhoz, a tárgyakhoz, és agyonvilágítva mutatja őket, nem leleplez, hanem a felületet tünteti fel igazságnak. Az igazság látszatát keltve hazudik. Minden direkt ezekben a filmekben, minden őszinte, és belülről következő, de nem szabad bedőlni, ennek a látszat valósághűségnek. Ugyanis ez csak kreált világ, egy virtuális valóság, melyben az összefüggések látszólagosak.

A magyar színház és a magyar film

Már tavaly is feltűnést keltett, hogy az ország legjobb színházainak egyikeként számon tartott Katona József Színház kamaraszínháza, a Kamra nagysikerű Portugál (író: Egressy Zoltán, rendező: Lukáts Andor) előadása filmvászonra került. Akik látták az előadást, azok számára a film nem jelentett akkora élményt. Akik nem látták, azoknak a parabola jelleg, az 1930-as évek francia lírai realizmusát idéző vizuális világ nagy élményt jelentett. Valamint néhány színészi alakítás reveláció erejével hatott (elsősorban Szirtes Ági teljesen leépült alkoholista hősnője). Idén is folytatódott ez a sorozat. Spiró György Kvartettje került a filmvászonra Vecsernyés János rendezésében. Nagyon míves, kamarafilm született az ugyancsak parabola történetből, de az átható erő ebből is ugyanúgy hiányzott, mint a Portugálból. Hajlunk arra, annak ellenére, hogy mind tavaly, mind idén, számomra ezek az alkotások élményt nyújtottak, de a filmek a színházi előadás átütő erejét nélkülözték, mert a parabolákat leegyszerűsítették Példaként Spiró Csirkefejek című drámájára utalnék, amely a színházban többek között a teljes nyelvi leépülést, az ezzel járó érzelmi kiüresedést, nagyon gazdagon ábrázolta. Pszicho-, és szociolingvisztikai tanulmányként is értékelhetjük a drámát, mely a színpadon nagyszerűen hatott. Televíziós közvetítésben élményt adó volt, de filmként valószínűleg nem lett volna képes a színház szintjére eljutni. Megváltozott a színházi nyelv és a film vizuális nyelve is, ezért közvetíteni lehet a darabokat, de azzal egyenértékűt nyújtani jelen pillanatban nem. Ma eltávolodott egymástól a két kifejezési forma. A színház már nem az éltető forrás, a gyökér, ami a század elejétől az 1960-as évekig a film számára. Ezt élhettük át a az Eszterházy Péter kisregényből készült Érzékek iskolája (rendező: Sólyom András) című filmnél is. Ez nem azt jelenti, hogy feleslegesek ezek a megfilmesítések, de nem a filmipar fősodrát jelentik.

Az amatőrizmus filmstílussá vált

Az 1970-es évtized óta egyre gyarapszik azon filmrendezők száma, akik nem rendelkeznek filmrendezői diplomával, mégis amatőr stílusban, gondolkodásmóddal kiváló alkotásokat készítenek (Szőke András, Buharovék). Ez az amatőrizmus idén nagyon sok játékfilmben megjelent (Szőke András, Zsigmond Dezső, Pajor Dóra, Fehér Péter, Dyga Zsombor). Érdekes vonulatává váltak ezek az alkotások a magyar filmnek. Elképzelhető, hogy a jövőben nő a számuk, de valószínűleg a baráti közösségek alkotásaiként őrződnek meg az emlékezetben. A videokamerák számának gyarapodásával ez a jelenség erősödik. Az amatőrizmussal szembeni baráti engedékenység széleskörűvé válik, ami nem lenne jó, mert egyfajta belterjesség, primitív leegyszerűsítés válna elfogadottá. Műalkotás rangjára emelődik így az, ami nem műalkotás. Időnként a XIX. század végi népszínművek világa köszönt vissza a filmekből (kocsma hangulat, részegen tántorgó, leépült figurákkal). Ez az amatőrizmus már nemcsak a filmrendező szakmával nem rendelkező filmet készítők alkotásait jellemzik, hanem stílusként a diplomás filmrendezők műveiben is megjelenik (l. Dyga Zsombor alkotásait).

A dokumentumfilmek

Minden évben felmerül az a probléma, hogy a dokumentumfilm nem kap elég figyelmet a szemle nézőitől. A látogatottság ennek ellentmond, mert a dokumentumfilmeket játszó mozi termek is megtelnek nézőkkel. Mégis mintha az egész rendezvényen kevesebb figyelmet kapnának, mint a játékfilmek. Pedig a magyar dokumentumfilm témában, stílusban, vizuális nyelvben figyelemreméltó alkotásokkal gyarapodott idén is.

Több rendező generáció hozta el alkotásait a filmszemlére. Ebben a filmfajtában nem a generációs különbségek jelentettek határvonalat. Itt a stafétabotot már régen átvette egy újabb nemzedék. Itt tematikai, szemléletbeli eltérések szerint különíthetünk el egymástól alkotókat, alkotásokat. Két nagyon fontos tematikai, stílusbeli eltérés miatt két markáns csoport különíthető el egymástól a dokumentumalkotásokat vizsgálva. A jelen társadalom neuralgikus problémáiról (többek között Csillag Ádám: Mostohák, Vészi János: Börtönfeleségek, Horváth Ágota: Eksön, Ferenczi Gábor – Sós Ágnes: …van a börtön babám) szólnak az egyik csoportba sorolható, nagyon hatásos, jól szerkesztett filmek készültek. A társadalom, és a csoportok számára traumaként átélt események élményeiről beszélő filmek tartoznak a másik csoportba. Ez utóbbi csoport tematikája már régóra jelen van a magyar dokumentumfilm gyártásban. Azt hihetnénk, hogy mindent elmondtunk a kamerák előtt. Újból, és újból kiderül kimeríthetetlen ez a tematika (lásd az idei filmek közül Varga Ágota: Porrajmos, Kisfaludy András: Özönvíz, Mátis Lilla: Még mindig ültetek fákat című alkotásait). Városi és falusi problémákkal egyaránt foglalkoznak dokumentumfilmeseink, a mai magyar valóság Kárpát medencén belül és kívül élőké egyaránt árnyaltan bemutatásra került. Külön szeretném említeni Mohi Sándor filmjét (Ahogy az Isten elrendeli – Olga filmje-), melyben egy kisfalu cigány telepén élő ősi közösség mindennapjait mutatja be. Ebben a közösségben templomba járnak, megkeresztelik az újszülöttet (akiről az apa azt sem tudja minden esetben, hogy a gyermeke, vagy az unokája). A vallás törvényeit magukhoz igazítják, és a Tízparancsolat több előírását nem tartják magukra nézve kötelezőnek (az elmondott történeteik alapján biztos, hogy a „Ne ölj!”, vagy a „Ne kívánd felebarátod feleségét!” parancsolatot teljesen elvetik). Toleranciával, empátiával mutatja be a dokumentumfilm az ősközösség normái szerint élő cigány család életét.

Számok, és adatok

Mint a cikk elején írtam, a számok (előadások és látogatók száma) a mostani, a XXI. századi első magyar filmszemle sikerét igazolják. Elővételben 21.516 jegyet adtak el. Ez a mennyiség a filmszemle végére majdnem megduplázódott, mert a filmszemle nézőinek a száma 41.3l9 lett. A 34 játékfilmet, az 55 kiséleti-kisjátékfilmet, a 40 dokumentumfilmet és a 13 animációs filmet ennyi néző látta. Ez a szám azt mutatja, hogy nem kevés azok aránya, akik a szakmán kívülről érkeztek. A 142 tavalyi magyar film mellé még társult 28 korábbi szemléken már sikert aratott film is. Vagyis február 1. és 6. között az Átriumban és a Mamut Budai Moziközpont termeiben összesen 170 magyar alkotással találkozhattak a nézők. Imponáló számok, imponáló adatok. A filmszakma mellett létezik egy a magyar filmet fontosnak tartó nézői csoport, mely az idén is jelenlétével támogatta a filmszakmát.

A jegyeladások alapján a filmszemle legnézettebb filmjei viszont azt jelzik, hogy a magyar szórakoztató, populáris film közönsége a fiatalabb mozibajárók között örvendetesen jelen van.

A 32. Játékfilmszemle legtöbb nézőt vonzó filmjeinek rangsora:

     

  1. Moszkva tér (rendező: Török Ferenc)
  2. Üvegtigris (rendező: Rudolf Péter, Kapitány Iván)
  3.  

  4. NEXXT (rendező: Schilling Árpád)
  5. Vakvagányok (rendező: Tímár Péter)
  6. Tündérdomb (rendező: Szőke András)
  7. Paszport (rendező: Gothár Péter)

A rangsor az előbbiekben leírtakon kívül azt is mutatja, hogy a középnemzedékhez sorolható filmrendezők alkotásai is népszerűek a fiatalabb mozibajárók, a filmszakma illetve a magyar film híveinek a körében. Természetesen a műfajukat tekintve a szociológiai felmérések eddigi adatait alátámasztva a vígjátékok, a scifi vonzza az elitebb mozibajárókat. Hisz a rangsor élén álló filmek műfaja vagy vígjáték, vagy scifi.

Díjazott alkotások

Évtizedek óta szinte mindig nagy vitám volt a zsűrik döntésével. Majdnem minden évben kimaradtak általam nagyszerűnek tartott alkotások a díjazottak közül (Tímár Péter: Egészséges erotika 1976). Az idén minden döntéssel egyetértettem. Néhány általam látott, és nem díjazott alkotást viszont sajnáltam (a leginkább Ferenczi Gábor – Sós Ágnes remekbe sikerült … van a börtön, babám című szociográfiáját).

A hivatalos, és a már harmadik éve működő, de még nem eléggé legalizált diák zsűri díjait.

A játékfilm, kisjáték-, kísérleti film zsűri díjai (elnök: Enyedy Ildikó, tagok Horváth György, Klöpfler Tibor, Létay Vera, Mispál Attila)

Fődíj: Tarr Béla: Werckmester harmóniák

Rendezői díj: Sopsits Árpád: Torzók

Operatőri díj: Pohárnok Gergely (I love Budapest, Szortírozott levelek)

Operatőri különdíj: Medvigy Gábor

Elsőfilmes rendezői díj: Hajdú Szabolcs: Macerás ügyek

Elsőfilmes díj megosztva: Incze Ágnes: I love Budapest

Török Ferenc: Moszkva tér

Kísérleti film: Fliegauf Benedek: Beszélő fejek

Kisjátékfilm: Mundruczó Kornél: Afta

Legjobb forgatókönyv: Czabán György, Para-Kovács Imre, Buglya Sándor, Győri Csilla, Pálos György: Feri és az édes élet

Legjobb színésznő: Börcsök Enikő (Gothár Péter: Pasport)

Legjobb férfi színész: Hollósi Frigyes (Czabán György: Feri és az édes élet)

Legjobb női epizódszereplő: Pápai Erzsi (Török Ferenc: Moszkva tér)

Legjobb férfi epizódszereplő: Mácsai Pál (Sopsits Árpád: Torzók)

Legjobb vágó: Lemhényi Réka (Hajdú Szabolcs: Macerás ügyek)

Legjobb hangmérnök: Márkus Tamás (Tímár Péter: Vakvagányok)

Legígéretesebb ifjú tehetség: Hámori Gabriella (Incze Ágnes: I love Budapest)

Dicsérő oklevelet kapott: Szekeres Csaba (Érintések), Kocsis Ágnes (Szortírozott levelek), Kotnyek István (Közelgő kékség), Káldy László (A robogós ember)

A nem fikciós filmek díjai (elnök: Ormos Mária, tagok: Dömölki János, Zalán Vince)

Fődíj: Csillag Ádám: Mostohák

Rendezői díj: Mohi Sándor: Ahogy az Isten rendeli – Olga filmje –

Legjobb művészeti portré: dr. Kiss Gabriella: XX. századi sámán

Legjobb történelmi dokumentumfilm: Varga Ágota: Porrajmos-Cigány Holocaust

A diák zsűri díjai (az ELTE, a KJF, a PTE, és a PPKE hallgatóiból állt a zsűri):

Tarr Béla: Werckmester harmóniák, Hajdú Szabolcs: Macerás ügyek, Török Ferenc: Moszkva tér, Oláh Lehel: Öt után, ha előtt, Mohi Sándor: Ahogy az Isten rendeli – Olga filmje-.

A díjazott művészek minden generációt képviselnek, mégis a fiatalok mennyiségi arányaikat tekintve többen kaptak díjat.