Bevezetés, avagy Lovasi András tudományfilozófiai gondolatai


„Úgyse hiszi senki el magának, hogy amit lát, az tényleg van…" (Lovasi, 1993). Ezzel a gondolattal a tudományos megismerés egyik alapproblémájába ütközünk, az empirizmus és racionalizmus soha véget nem érő vitájába. De néhány újabb kérdést is felvet a tudomány közlendőivel, a tudományos állítások hitelességével kapcsolatban. Kicsit tovább elemezve az idézett mondatot, azt látjuk, hogy Lovasi szerint saját magunknak nem hiszünk. Vajon hiszünk-e másoknak, van-e létjogosultsága tudományos, vagy tudományosnak vélt állításainknak, elfogadják-e ezt mások? Folytatva Lovasi gondolatmenetét: „… hanem várja, hogy a valódi látványt jelző kürtszó felharsan. Szól a kürt, ellibben a függöny, amit most látsz, az tényleg van." (Lovasi, 1993) Úgy tűnik, hogy ebben a gondolatmenetben igenis van jelentősége a pozitív tudománynak, a mások által megszerzett tudásnak, ami megfelelő módon (a költői példában kürtszó kíséretében) interpretálva a saját megismerési folyamatuk hitelességében kételkedő emberek számára a tudást jelenti.
A gondolatmenet két részletét összevetve egy-egy igen egyszerű példát találunk a pozitív és a normatív tudományos állításokra is. Hiszen az első idézet „…arra vonatkozik, ami van…" (Keynes, 1891), az emberek saját megismerési folyamatára vonatkozóan tesz egy kijelentést, a második részlet viszont már cselekvési programot ad arra vonatkozóan, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy a tudás hitelessé, mindenki által elfogadhatóvá váljon, vagyis arra vonatkozik, hogy mi legyen, a megismerés módszerére ad útmutatást.
Láthatjuk tehát, hogy a pozitív és a normatív tudomány határát szinte egyetlen szóval átléphetjük, mégis élesen elkülönülő világokról van szó. Rövid idézetünkből nem derül ki, hogy a pozitív állítás milyen alapfeltevések mellett teljesül, milyenfajta kutatómunka eredményeként tárta fel Lovasi, ezért nem alkalmas arra sem, hogy továbbelemezzük a feltevések, következtetések valósághűségének ellenőrzése céljából, holott a pozitív tudományok elemzésének egyik kulcskérdése ez lenne.
Lépjünk tovább, immár a közgazdaságtan területére és tekintsünk át néhány példát a tudományos modellek valósághűségére vonatkozóan.

Duopol modellek, avagy a mikroökonómia példái a feltételek és következtetések valósághűségének tesztelésére


Amint azt a Friedman-cikkben olvashatjuk, a tökéletesen versenyző vállalatok, illetve iparágak leírására a Marshall által megalkotott modell óta nem született jobb megoldás, olyan modell, amely a következtetések pontosságát tekintve hatékonyabb lenne vagy reálisabb feltevésekből kiindulva legalább ugyanolyan valósághű következtetésekre lenne alkalmas. Hasonló a helyzet a piaci verseny másik végletével, a monopóliummal kapcsolatban is, vitathatók ugyan a modell feltevései, de a következtetéseket a valóság pozitív teszteredményekkel támasztja alá.
A közbülső helyzetek leírására azonban számos, egymásnak sok esetben ellentmondó tanulmány született. Ezek közül itt kiemelten a duopol modelleket vizsgálnánk.
Elsőként (1838-ban) a duopol szituáció leírására Cournot modellje született meg. Ebben a modellben Cournot abból indul ki, hogy mindkét vállalat év elején elhatározza, mennyit fog termelni az adott évben, azt megtermeli és utána a piac eldönti, hogy milyen áron fogja a meglévő mennyiséget felvásárolni. Lineáris keresleti függvényt és azonos költségszintet feltételezve mindkét vállalat a kompetitív iparág termelésének 1/3 részét fogja előállítani, összességében tehát többet, mint a monopólium, de kevesebbet, mint a kompetitív iparág. Az árak szintén a kompetitív árak és a monopolár között fog alakulni.
Ha egy kicsit alaposabban szemügyre vesszük a modellt, érezhetjük, hogy a feltevések a valóságnak nem felelnek meg. Egy-egy időszakra (például évre) előre a vállalat ritkán termeli meg a termékeket, ahogy a vevők (a modell szerint nagyszámú vevővel van dolgunk) sem tudják felmérni, hogy a két vállalat együttesen mennyi terméket vitt a piacra (ez a feltevés csak teljesen centralizált piac esetén lenne valósághű). Ugyanakkor a következtetések tekintetében a valósághoz közel álló eredményeket kapunk, mind a termelt mennyiségek, mind az árak olyan intervallumba esnek, amelyek előzetes ismereteinknek, tapasztalatainknak megfelelnek.
Cournot modelljének feltevései nemcsak bennünket nyugtalanítanak, de a XIX. század végének közgazdászait is foglalkoztatta a gondolat, hogyan lehetne a valósághoz közelebbi feltevésekkel megfelelő modellt alkotni. A Cournot-modell alternatívájaként dolgozta ki modelljét Bertrand (Cremer, 1999:28). Elsősorban a termelési mennyiség előzetes meghatározásának gondolatát bírálva abból indult ki, hogy a vállalatok a termékeik árát határozzák meg, és a piac ez alapján dönt, hogy mekkora mennyiséget fog megvásárolni az egyes termelőktől. Amennyiben a piaci szereplők az ár alapján döntenek, értelemszerűen a homogén termék olcsóbb darabjait fogják megvásárolni, ezért, ha eltérő áron árusítja termékeit a két vállalat, a magasabb árat meghatározó értékesítése 0 lesz. Azonos árak esetén (mivel a termék homogén) a piacon 50-50 %-ban osztozik a két vállalat. Ekkor azonban érdemes az árat kismértékben csökkenteni, mivel így egy minimálisan kisebb méretű piac egészét lehet megszerezni. Ezzel a taktikával azonban néhány lépés után az árak az önköltség szintjére süllyednek, vagyis a duopólium együttes termelése megegyezik a tökéletesen versenyző iparág termelésével, és az árakra is hasonló összefüggés igaz.
Bertrand modelljét szemügyre véve azt látjuk, hogy kiküszöböli a valóságnak nem megfelelő feltevéseket, de következtetéseit a valóság szinte egyetlen példával sem igazolja, a duopol szituáció nem kompetitív piac.
Melyik modell használhatóbb tehát, melyik elmélet értéke nagyobb a pozitív közgazdaságtan nézőpontjából? Egyértelműen azt mondhatjuk, hogy Cournot modellje. Igaz ugyan, hogy a vállalatok elsősorban nem mennyiségi döntéseket hoznak, de abban a pillanatban, amikor azt mondjuk, hogy úgy viselkednek, mintha mennyiségeket határoztak volna meg, a modell már elfogadhatóvá válik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Bertrand modelljének vannak jelentős értékei. Az elmélet leírja a tiszta árverseny következményét, amit gyakorlati szempontból inkább normatív tudományos eredményként értékelhetünk.
A tapasztalatok tehát Cournot modelljét verifikálták, de továbbra sem hagyta érintetlenül a témával foglalkozókat az a tény, hogy a modellfeltevések nem kellően valósághűek. Számos újabb modell született, ezek azonban csak részben változtattak a Cournot-féle feltételeken. Így például Chamberlin és Stackelberg modelljei az információs aszimmetria más helyzeteit vizsgálták (kijavítva ezzel azt a Cournot-féle feltevést, hogy a két vállalat csak a piacról, vagyis a vevők után értesül a másik vállalat döntéseiről), azonban a mennyiségi döntéshozatal irreális hipotézisén nem változtattak. A játékelmélet fejlődésével kezdtek el a modellalkotók a két időszakos döntéshozatal problémájával foglalkozni, azaz olyan modelleket kidolgozni, amelyekben az első időszakban csak előzetes döntés születik, amit a felek megismernek, majd utána egy második döntés. Amennyiben az első döntés a termelési kapacitásokra (üzemméretre) vonatkozik, a második pedig az árakra, akkor a következtetések lényegében megegyeznek a Cournot-modell eredményeivel, ugyanakkor a valóságot jobban tükröző feltételekből indulhatunk ki, hiszen a gyakorlatban is tapasztalható, hogy a maximális gyártási kapacitás hosszabb időre meghatározott értéke mellett tudnak a vállalatok az árakra vonatkozó rövidtávú döntéseket hozni (Cremer, 1999: 30).
Győzelem? Előbbre jutott-e a tudomány azáltal, hogy sikerült a valóságot nem csupán eredményeiben, de feltevéseiben is alapvetően valósághű modellt alkotnia? Többet tudunk-e a valóságról ezáltal? Nem válaszolhatunk egyértelmű igennel erre a kérdésre. Hiszen már korábban is volt képünk arról, hogyan döntenek a vállalatok, és arról is, hogy ennek milyen következményei vannak. A Cournot-modell a következményeket tekintve kellően jó leírást adott a valóságról, az újabb eredmények csupán a modellalkotás technikájában jelentettek fejlődést a pozitív tudomány szempontjából
A kétfázisú modellek szerepe tehát sokkal inkább normatív, hiszen képesek arra, hogy a meglévő helyzet alapján döntési szabályokat adjanak, „mi legyen" típusú kijelentéseket tegyenek, útmutatást adnak a duopol helyzetben lévő vállalatoknak, hogy milyen módon juthatnak el a profitmaximumhoz. Ezen modellek hozzájárulása a pozitív közgazdaságtanhoz lényegesen csekélyebb, mint az eredeti Cournot-modellé.


A makroegyensúly és az állami beavatkozás a különböző makrogazdasági modellekben, a pozitív és a normatív tudomány együttélése


A makroökonómiai és a gazdaságpolitikai gondolkodás története szorosan összefügg egymással. Amíg a mikroökonómiában sokkal jelentősebb a pozitív módszertan szerepe , a makroökonómia a gazdaságpolitikán keresztül erősen visszahat elemzésének tárgyára (például annak felismerése, hogy a sör és a tej közömbösségi görbéi origóra konkávak, és emiatt az optimális fogyasztói kosár szélsőséges választást jelent, nem ösztönöz egyetlen az elméletet megismerő fogyasztót sem arra, hogy fogyasztói szokásain változtasson. Ezzel szemben például Keynes azon felismerése, hogy a munkanélküliség oka a kereslet elégtelensége, arra ösztönözte a gazdaságpolitikusokat, hogy élénkítsék az állami keresletet és ezzel közvetetten csökkentsék a munkanélküliséget.)
A makroökonómiai gondolkodás történetét végigkíséri a tudományos gondolkodásban betöltött normatív szerep. Különösen élesen kirajzolódik ez a korai közgazdaságtan irányzataiban, ahol a modellalkotás feladata a helyes út megtalálása és nem a valóság egzakt leírása volt (példaként említhetjük az angol kalózhajók, illetve a spanyol hódítók korántsem egyenlő értékek cserefolyamataira alapozó merkantilizmust, vagy a Franciaországban éppen ennek ellentételezéseként kialakult fiziokratizmust, bár ez utóbbi bizonyos elemeiben, pl. Francois Quesnay Tableau Economique című művében találunk pozitív elemeket is).
Makroszinten a XIX. század végén formálódott az első olyan elmélet, amely elsősorban a valóság leírására és nem a gazdaságpolitika feladataira koncentrált, a neoklasszikus egyensúlyelmélet. Ez az irányzat azonban pontosan eredményeiből adódóan vált (jórészt) pozitív tudományszemléletűvé, hiszen az általa leírt gazdaság belső törvényszerűségeiből adódóan mindig megvalósul az egyensúly, így nem is vetődhet fel a „Hogyan csináljuk ?" kérdés. Feltehető, hogy amennyiben a neoklasszikusok más eredményre jutnak, akkor ők is javaslatot tesznek, hogy milyen eszközöket kell alkalmazni az egyensúly elérése érdekében, vagyis a pozitív szemlélet nem célja, csak „mellékterméke" a modellnek. Ezt támasztja alá a neoklasszikusokhoz mintegy száz évvel később visszanyúló újklasszikus irányzat, amely határozottan kijelenti az állami beavatkozás káros voltát.
Mivel „a tudományban nem létezik teljes bizonyosság" (Friedman, 1986: 39), a neoklasszikus modell tesztelésére is csak a valóság szolgálhatott néhány példával. Ahogyan a korábbi irányzatok elméletei is a gyakorlati működésképtelenség miatt vonultak át a gyakorlatból az elmélettörténet világába, most is így történt. Amíg a modell megszületésekor helytállónak bizonyult (számos pozitív teszteredmény született), néhány évtizeddel később a kontra bizonyítékok szerepe vált dominánssá. Az 1929-33-as gazdasági válság egyik pillanatról a másikra söpörte el a Say-dogmába (minden kínálat megteremti a maga keresletét) vetett hitet. Nem történt semmi más, mint hogy a valóságban túlsúlyba kerültek a modell helytelenségét sugalló ellenpéldák. Mindaddig azonban, amíg a közgazdaságtan nem tudott felmutatni olyan hipotéziseket, amelyek a neoklasszikus elméletnél pontosabb előrejelzésekkel volt képes szolgálni, megmaradt létjogosultsága.
Az áttörést 1936-ban Keynes hozta meg. Jelen tanulmány szempontjából kiemelkedő szerepe van annak a ténynek, hogy a mű (A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete) megszületésében igen komoly szerepet játszottak bizonyos gazdaságpolitikai tényezők. A világgazdasági válságot követően nem csupán magyarázatot kellett adni arra, hogy a gazdaság önszabályozó mechanizmusa miért nem működik (működésképtelenség a gyakorlatból egyértelműen kiderült), hanem azt a kérdést is meg kellett válaszolni, hogy ebben a helyzetben milyen beavatkozás(ok)ra van szükség az egyensúly megteremtése érdekében. Nem csupán az volt a kérdés, hogy „mi van", hanem az is, hogy „mi legyen", ezzel a pozitív makroökonómia részben átlépett a normatív gazdaságpolitika területére. A makroökonómia mint elméleti tudomány legnagyobb hatású alkotásával állunk szemben és azt látjuk, hogy elméleti jelentőségén túl gyakorlati alkalmazása is rendkívül széles körű volt. A II. világháborút követően a fejlett világ országai jórészt a keynesi elvek alapján szervezték meg gazdaságaik működését, a keynesi útmutatás alapján igyekeztek a makroegyensúlyt megteremteni. A keynesi forradalom tehát nem csupán a közgazdaságtan mondanivalójában hozott újat, hanem a közlés módjában is.
Néhány évtized után azonban a dinamikusan változó világban a keynesiánus elmélet is elvesztette meghatározó szerepét, amikor a megváltozott körülmények között nem volt képes megoldást kínálni a gazdaság problémáira. A 70-es években megjelenő stagflációra Keynes (és utódai) munkásságában hiába keresték a megoldást. Ismét egy olyan pontra jutottunk, ahol számos kedvező teszteredmény után túlsúlyba kerültek a negatívak, most azonban egyértelműen a normatív iránymutatások válságát éltük meg (ahogy ez megtörtént már néhány száz évvel korábban Franciaországban a merkantilizmus bukásakor).
Új modellek, új elméletek születtek. Úgy tűnik azonban, hogy a modern közgazdaságtan sem képes pozitív tudománnyá válni, sőt az újabb modellek megszületésének elsődleges oka nem a valóság minél pontosabb leírása, hanem, hogy a különböző célok elérésének módszereit tökéletesítse. Bírálatként születnek az elméletek: a gazdasági problémák okaként elsősorban egy-egy korábbi elmélet normatív elemeinek felhasználását emelik ki.
A monetarizmus a keynesi gazdaságpolitika egyes részeinek tagadásaként jött létre, túlzottnak és téves irányúnak bemutatva a korábbi állami beavatkozást, gyógyírként a monetáris politika eszközrendszerét javasolja a költségvetési politika helyett, az újklasszikus elmélet pedig az előzőek mindegyikét feleslegesnek, tévesnek ítéli meg, eltérő eszközrendszerrel ugyan, de lényegében visszakanyarodik a neoklasszikus irányzathoz.
Vajon mi az oka annak, hogy a makroökonómia nem tud kellően egzakt tudománnyá válni, miért szükséges néhány évtizedenként gyökeresen új szemléletű modelleket alkotni? Elsősorban az elméletek tesztelhetőségében találhatjuk meg az okot. A makroökonómia modelljei a legritkább esetben tesztelhetők kísérleti úton (igaz ugyan, hogy az elmúlt években nőtt a kísérleti közgazdaságtan jelentősége, de nem tekinthető széles körben elterjedt és elfogadott módszernek). A valóságból vett tapasztalati adatok viszonylag kis számban állnak rendelkezésre, ráadásul nagyon hasonló alapkörülmények között született tényekről van szó. Ráadásul a gazdasági viszonyok a legritkább esetben ismétlik önmagukat, a gazdasági-technikai fejlődés következtében, ugyanaz a „kísérlet" mégegyszer nem végezhető el. Abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy egyetlen pozitív vagy negatív teszteredmény nem igazolhat és nem is cáfolhat egyetlen hipotézist sem. Ahogy Münch fogalmazza: „Semmi sem lendít annyit egy újításon, mint a kontrollvizsgálat elmulasztása" (Bloch, 1989: 104). A tesztelés nehézsége vagy lehetetlensége teszi ugyanakkor igazi kihívássá az ilyenfajta tudományos munkát, hiszen csak a jövő képes igazságtartalmát legalább részben feltárni.
Egy másik okként pontosan eme tudományág erősen normatív jellegét említhetjük. Hiszen egy-egy elmélet, modell az idők során folyamatosan fejlődik, alakul, a különbség elsősorban abban áll, hogy mekkora figyelmet szentelünk neki. A main-streambe nem tartozó áramlatok is újra és újra előbukkanhatnak hosszú mellőzöttség után. A politika ugyanis a tudománynál sokkal erősebb hajlamot mutat arra, hogy valamivel szemben és ne valami érdekében cselekedjen. Közvetett módon tehát a politikai változások is elősegítik a makroökonómia fejlődését, az adott pillanatban alkalmazott hipotézisek alternatíváinak kidolgozását, a kutatási célok szélesedését.
Különös együttélés figyelhető meg tehát a makroökonómia és a (gazdaság)politika között. Kölcsönhatások bonyolult rendszere, egymást segítő és akadályozó hatások együttese jelenik meg, amelynek igazi nyertesei és vesztesei mi vagyunk, a társadalom tagjai, akik „elszenvedjük" a gazdaságpolitikai döntések mindennapi hatásait.


Összefoglalás, avagy az eddig pozitív tanulmány normatívvá tétele


„Akinek egy órája van, tudja, mennyi az idő. Akinek kettő van, sohasem lehet biztos benne." mondja ki Segal (Bloch, 1989: 66). Ez a gondolat nagyon is jellemző a társadalomtudományokban, hiszen állításai nem, vagy csak részben verifikálhatóak, abban a pillanatban, ahogy választanunk kell két elmélet közül, hogy számunkra melyik az elfogadható, már nem lehetünk biztosak benne, hogy helyesen döntünk. A makroökonómiában, éppen a kísérletek megismételhetetlensége miatt később sem tudunk meggyőződni arról, hogy egy másik választás milyen eredménnyel járt volna (ez teszi igazán életközelivé ezt a tudományt). Ráadásul legtöbbször nem csupán két „óra" közül kell választanunk, a lehetőségek száma végtelen sok is lehet. Hogyan tudunk mégis előrehaladni? Elsősorban úgy, hogy elindulunk valamilyen cél felé, hiszen a cél elérésének két nélkülözhetetlen lépése a cél kijelölése (ahhoz, hogy eljussunk valahová, először el kell dönteni, hogy hová megyünk), illetve a egy helyesnek vélt úton az első lépések megtétele.

Mi a tudomány célja? Számomra a tudomány nem lehet öncélú. A művészetnek lehet célja maga a műalkotás, egyetlen gondolat, érzés kifejezése. A tudománynak más (ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy magasabbrendű vagy azt, hogy értékesebb, egyszerűen csak más) feladata van, nem lehet végcélja a tudományos tételek, modellek gyártása. Ha a tudományos elméletek nem képesek az emberiség, a társadalom céljait szolgálni, akkor értéktelenné válnak. Különösen igaz ez a közgazdaságtudományra, amely az emberek mindennapi létét, helyzetét közvetlenül érintik. A makroökonómiának és az azzal szorosan összefonódó gazdaságpolitikának tehát társadalmi küldetése van. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy ezek a tudományok leírják a világot, hanem előremutatással kell szolgálniuk, nem csupán arra vonatkozóan, hogy várhatóan mi fog történni, hanem arra vonatkozóan is, hogy merre haladjunk tovább az úton.

Irodalom:

BLOCH, A. (1989): Murphy törvénykönyve. Gondolat, Budapest.
CREMER, J. (1999): L'entreprise et ses marchés. Ecole Polytechnique, Palaiseau, 26-30. o.
FRIEDMAN, M. (1986): A pozitív közgazdaságtan módszertana. In: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 17-50. o.
POPPER, K. (1976): A társadalomtudományok logikája. In: Tény, érték, ideológia, Gondolat, Budapest, 279-301. o.
KEYNES, J. N. (1891): The Scope and Method of Political Economy. Macmillan and Co, London, 34. o.
KEYNES, J. M. (1965): A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest.
KOPÁNYI Mihály (szerk.) (1996): Mikroökonómia. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.
KOTOSZ Balázs (2000): A restriktív költségvetési politika szükségszerűen recessziót okoz-e? In: Szabadpart, a Kodolányi János Főiskola online tudományos folyóirata, 2000 május.
LOVASI András (1993): Ágy, asztal, TV.
In: http://www.jpte.hu/pecs/kispal/agy_asztal_tv.html 1997.04.10.
MEYER Dietmar - SOLT Katalin (1999): Makroökonómia. Aula Kiadó, Budapest.