Bevezetés, avagy Lovasi András tudományfilozófiai gondolatai
„Úgyse hiszi senki el magának, hogy amit lát, az tényleg van…" (Lovasi,
1993). Ezzel a gondolattal a tudományos megismerés egyik alapproblémájába ütközünk,
az empirizmus és racionalizmus soha véget nem érő vitájába. De néhány újabb
kérdést is felvet a tudomány közlendőivel, a tudományos állítások hitelességével
kapcsolatban. Kicsit tovább elemezve az idézett mondatot, azt látjuk, hogy Lovasi
szerint saját magunknak nem hiszünk. Vajon hiszünk-e másoknak, van-e létjogosultsága
tudományos, vagy tudományosnak vélt állításainknak, elfogadják-e ezt mások?
Folytatva Lovasi gondolatmenetét: „… hanem várja, hogy a valódi látványt jelző
kürtszó felharsan. Szól a kürt, ellibben a függöny, amit most látsz, az tényleg
van." (Lovasi, 1993) Úgy tűnik, hogy ebben a gondolatmenetben igenis van
jelentősége a pozitív tudománynak, a mások által megszerzett tudásnak, ami megfelelő
módon (a költői példában kürtszó kíséretében) interpretálva a saját megismerési
folyamatuk hitelességében kételkedő emberek számára a tudást jelenti.
A gondolatmenet két részletét összevetve egy-egy igen egyszerű példát találunk
a pozitív és a normatív tudományos állításokra is. Hiszen az első idézet „…arra
vonatkozik, ami van…" (Keynes, 1891), az emberek saját megismerési folyamatára
vonatkozóan tesz egy kijelentést, a második részlet viszont már cselekvési programot
ad arra vonatkozóan, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy a tudás hitelessé,
mindenki által elfogadhatóvá váljon, vagyis arra vonatkozik, hogy mi legyen,
a megismerés módszerére ad útmutatást.
Láthatjuk tehát, hogy a pozitív és a normatív tudomány határát szinte egyetlen
szóval átléphetjük, mégis élesen elkülönülő világokról van szó. Rövid idézetünkből
nem derül ki, hogy a pozitív állítás milyen alapfeltevések mellett teljesül,
milyenfajta kutatómunka eredményeként tárta fel Lovasi, ezért nem alkalmas arra
sem, hogy továbbelemezzük a feltevések, következtetések valósághűségének ellenőrzése
céljából, holott a pozitív tudományok elemzésének egyik kulcskérdése ez lenne.
Lépjünk tovább, immár a közgazdaságtan területére és tekintsünk át néhány példát
a tudományos modellek valósághűségére vonatkozóan.
Duopol modellek, avagy a mikroökonómia példái a feltételek és következtetések valósághűségének tesztelésére
Amint azt a Friedman-cikkben olvashatjuk, a tökéletesen versenyző vállalatok,
illetve iparágak leírására a Marshall által megalkotott modell óta nem született
jobb megoldás, olyan modell, amely a következtetések pontosságát tekintve hatékonyabb
lenne vagy reálisabb feltevésekből kiindulva legalább ugyanolyan valósághű következtetésekre
lenne alkalmas. Hasonló a helyzet a piaci verseny másik végletével, a monopóliummal
kapcsolatban is, vitathatók ugyan a modell feltevései, de a következtetéseket
a valóság pozitív teszteredményekkel támasztja alá.
A közbülső helyzetek leírására azonban számos, egymásnak sok esetben ellentmondó
tanulmány született. Ezek közül itt kiemelten a duopol modelleket vizsgálnánk.
Elsőként (1838-ban) a duopol szituáció leírására Cournot modellje született
meg. Ebben a modellben Cournot abból indul ki, hogy mindkét vállalat év elején
elhatározza, mennyit fog termelni az adott évben, azt megtermeli és utána a
piac eldönti, hogy milyen áron fogja a meglévő mennyiséget felvásárolni. Lineáris
keresleti függvényt és azonos költségszintet feltételezve mindkét vállalat a
kompetitív iparág termelésének 1/3 részét fogja előállítani, összességében tehát
többet, mint a monopólium, de kevesebbet, mint a kompetitív iparág. Az árak
szintén a kompetitív árak és a monopolár között fog alakulni.
Ha egy kicsit alaposabban szemügyre vesszük a modellt, érezhetjük, hogy a feltevések
a valóságnak nem felelnek meg. Egy-egy időszakra (például évre) előre a vállalat
ritkán termeli meg a termékeket, ahogy a vevők (a modell szerint nagyszámú vevővel
van dolgunk) sem tudják felmérni, hogy a két vállalat együttesen mennyi terméket
vitt a piacra (ez a feltevés csak teljesen centralizált piac esetén lenne valósághű).
Ugyanakkor a következtetések tekintetében a valósághoz közel álló eredményeket
kapunk, mind a termelt mennyiségek, mind az árak olyan intervallumba esnek,
amelyek előzetes ismereteinknek, tapasztalatainknak megfelelnek.
Cournot modelljének feltevései nemcsak bennünket nyugtalanítanak, de a XIX.
század végének közgazdászait is foglalkoztatta a gondolat, hogyan lehetne a
valósághoz közelebbi feltevésekkel megfelelő modellt alkotni. A Cournot-modell
alternatívájaként dolgozta ki modelljét Bertrand (Cremer, 1999:28). Elsősorban
a termelési mennyiség előzetes meghatározásának gondolatát bírálva abból indult
ki, hogy a vállalatok a termékeik árát határozzák meg, és a piac ez alapján
dönt, hogy mekkora mennyiséget fog megvásárolni az egyes termelőktől. Amennyiben
a piaci szereplők az ár alapján döntenek, értelemszerűen a homogén termék olcsóbb
darabjait fogják megvásárolni, ezért, ha eltérő áron árusítja termékeit a két
vállalat, a magasabb árat meghatározó értékesítése 0 lesz. Azonos árak esetén
(mivel a termék homogén) a piacon 50-50 %-ban osztozik a két vállalat. Ekkor
azonban érdemes az árat kismértékben csökkenteni, mivel így egy minimálisan
kisebb méretű piac egészét lehet megszerezni. Ezzel a taktikával azonban néhány
lépés után az árak az önköltség szintjére süllyednek, vagyis a duopólium együttes
termelése megegyezik a tökéletesen versenyző iparág termelésével, és az árakra
is hasonló összefüggés igaz.
Bertrand modelljét szemügyre véve azt látjuk, hogy kiküszöböli a valóságnak
nem megfelelő feltevéseket, de következtetéseit a valóság szinte egyetlen példával
sem igazolja, a duopol szituáció nem kompetitív piac.
Melyik modell használhatóbb tehát, melyik elmélet értéke nagyobb a pozitív közgazdaságtan
nézőpontjából? Egyértelműen azt mondhatjuk, hogy Cournot modellje. Igaz ugyan,
hogy a vállalatok elsősorban nem mennyiségi döntéseket hoznak, de abban a pillanatban,
amikor azt mondjuk, hogy úgy viselkednek, mintha mennyiségeket határoztak volna
meg, a modell már elfogadhatóvá válik. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Bertrand
modelljének vannak jelentős értékei. Az elmélet leírja a tiszta árverseny következményét,
amit gyakorlati szempontból inkább normatív tudományos eredményként értékelhetünk.
A tapasztalatok tehát Cournot modelljét verifikálták, de továbbra sem hagyta
érintetlenül a témával foglalkozókat az a tény, hogy a modellfeltevések nem
kellően valósághűek. Számos újabb modell született, ezek azonban csak részben
változtattak a Cournot-féle feltételeken. Így például Chamberlin és Stackelberg
modelljei az információs aszimmetria más helyzeteit vizsgálták (kijavítva ezzel
azt a Cournot-féle feltevést, hogy a két vállalat csak a piacról, vagyis a vevők
után értesül a másik vállalat döntéseiről), azonban a mennyiségi döntéshozatal
irreális hipotézisén nem változtattak. A játékelmélet fejlődésével kezdtek el
a modellalkotók a két időszakos döntéshozatal problémájával foglalkozni, azaz
olyan modelleket kidolgozni, amelyekben az első időszakban csak előzetes döntés
születik, amit a felek megismernek, majd utána egy második döntés. Amennyiben
az első döntés a termelési kapacitásokra (üzemméretre) vonatkozik, a második
pedig az árakra, akkor a következtetések lényegében megegyeznek a Cournot-modell
eredményeivel, ugyanakkor a valóságot jobban tükröző feltételekből indulhatunk
ki, hiszen a gyakorlatban is tapasztalható, hogy a maximális gyártási kapacitás
hosszabb időre meghatározott értéke mellett tudnak a vállalatok az árakra vonatkozó
rövidtávú döntéseket hozni (Cremer, 1999: 30).
Győzelem? Előbbre jutott-e a tudomány azáltal, hogy sikerült a valóságot nem
csupán eredményeiben, de feltevéseiben is alapvetően valósághű modellt alkotnia?
Többet tudunk-e a valóságról ezáltal? Nem válaszolhatunk egyértelmű igennel
erre a kérdésre. Hiszen már korábban is volt képünk arról, hogyan döntenek a
vállalatok, és arról is, hogy ennek milyen következményei vannak. A Cournot-modell
a következményeket tekintve kellően jó leírást adott a valóságról, az újabb
eredmények csupán a modellalkotás technikájában jelentettek fejlődést a pozitív
tudomány szempontjából
A kétfázisú modellek szerepe tehát sokkal inkább normatív, hiszen képesek arra,
hogy a meglévő helyzet alapján döntési szabályokat adjanak, „mi legyen"
típusú kijelentéseket tegyenek, útmutatást adnak a duopol helyzetben lévő vállalatoknak,
hogy milyen módon juthatnak el a profitmaximumhoz. Ezen modellek hozzájárulása
a pozitív közgazdaságtanhoz lényegesen csekélyebb, mint az eredeti Cournot-modellé.
A makroegyensúly és az állami beavatkozás a különböző makrogazdasági
modellekben, a pozitív és a normatív tudomány együttélése
A makroökonómiai és a gazdaságpolitikai gondolkodás története szorosan összefügg
egymással. Amíg a mikroökonómiában sokkal jelentősebb a pozitív módszertan szerepe
, a makroökonómia a gazdaságpolitikán keresztül erősen visszahat elemzésének
tárgyára (például annak felismerése, hogy a sör és a tej közömbösségi görbéi
origóra konkávak, és emiatt az optimális fogyasztói kosár szélsőséges választást
jelent, nem ösztönöz egyetlen az elméletet megismerő fogyasztót sem arra, hogy
fogyasztói szokásain változtasson. Ezzel szemben például Keynes azon felismerése,
hogy a munkanélküliség oka a kereslet elégtelensége, arra ösztönözte a gazdaságpolitikusokat,
hogy élénkítsék az állami keresletet és ezzel közvetetten csökkentsék a munkanélküliséget.)
A makroökonómiai gondolkodás történetét végigkíséri a tudományos gondolkodásban
betöltött normatív szerep. Különösen élesen kirajzolódik ez a korai közgazdaságtan
irányzataiban, ahol a modellalkotás feladata a helyes út megtalálása és nem
a valóság egzakt leírása volt (példaként említhetjük az angol kalózhajók, illetve
a spanyol hódítók korántsem egyenlő értékek cserefolyamataira alapozó merkantilizmust,
vagy a Franciaországban éppen ennek ellentételezéseként kialakult fiziokratizmust,
bár ez utóbbi bizonyos elemeiben, pl. Francois Quesnay Tableau Economique című
művében találunk pozitív elemeket is).
Makroszinten a XIX. század végén formálódott az első olyan elmélet, amely elsősorban
a valóság leírására és nem a gazdaságpolitika feladataira koncentrált, a neoklasszikus
egyensúlyelmélet. Ez az irányzat azonban pontosan eredményeiből adódóan vált
(jórészt) pozitív tudományszemléletűvé, hiszen az általa leírt gazdaság belső
törvényszerűségeiből adódóan mindig megvalósul az egyensúly, így nem is vetődhet
fel a „Hogyan csináljuk ?" kérdés. Feltehető, hogy amennyiben a neoklasszikusok
más eredményre jutnak, akkor ők is javaslatot tesznek, hogy milyen eszközöket
kell alkalmazni az egyensúly elérése érdekében, vagyis a pozitív szemlélet nem
célja, csak „mellékterméke" a modellnek. Ezt támasztja alá a neoklasszikusokhoz
mintegy száz évvel később visszanyúló újklasszikus irányzat, amely határozottan
kijelenti az állami beavatkozás káros voltát.
Mivel „a tudományban nem létezik teljes bizonyosság" (Friedman, 1986: 39),
a neoklasszikus modell tesztelésére is csak a valóság szolgálhatott néhány példával.
Ahogyan a korábbi irányzatok elméletei is a gyakorlati működésképtelenség miatt
vonultak át a gyakorlatból az elmélettörténet világába, most is így történt.
Amíg a modell megszületésekor helytállónak bizonyult (számos pozitív teszteredmény
született), néhány évtizeddel később a kontra bizonyítékok szerepe vált dominánssá.
Az 1929-33-as gazdasági válság egyik pillanatról a másikra söpörte el a Say-dogmába
(minden kínálat megteremti a maga keresletét) vetett hitet. Nem történt semmi
más, mint hogy a valóságban túlsúlyba kerültek a modell helytelenségét sugalló
ellenpéldák. Mindaddig azonban, amíg a közgazdaságtan nem tudott felmutatni
olyan hipotéziseket, amelyek a neoklasszikus elméletnél pontosabb előrejelzésekkel
volt képes szolgálni, megmaradt létjogosultsága.
Az áttörést 1936-ban Keynes hozta meg. Jelen tanulmány szempontjából kiemelkedő
szerepe van annak a ténynek, hogy a mű (A foglalkoztatás, a kamat és a pénz
általános elmélete) megszületésében igen komoly szerepet játszottak bizonyos
gazdaságpolitikai tényezők. A világgazdasági válságot követően nem csupán magyarázatot
kellett adni arra, hogy a gazdaság önszabályozó mechanizmusa miért nem működik
(működésképtelenség a gyakorlatból egyértelműen kiderült), hanem azt a kérdést
is meg kellett válaszolni, hogy ebben a helyzetben milyen beavatkozás(ok)ra
van szükség az egyensúly megteremtése érdekében. Nem csupán az volt a kérdés,
hogy „mi van", hanem az is, hogy „mi legyen", ezzel a pozitív makroökonómia
részben átlépett a normatív gazdaságpolitika területére. A makroökonómia mint
elméleti tudomány legnagyobb hatású alkotásával állunk szemben és azt látjuk,
hogy elméleti jelentőségén túl gyakorlati alkalmazása is rendkívül széles körű
volt. A II. világháborút követően a fejlett világ országai jórészt a keynesi
elvek alapján szervezték meg gazdaságaik működését, a keynesi útmutatás alapján
igyekeztek a makroegyensúlyt megteremteni. A keynesi forradalom tehát nem csupán
a közgazdaságtan mondanivalójában hozott újat, hanem a közlés módjában is.
Néhány évtized után azonban a dinamikusan változó világban a keynesiánus elmélet
is elvesztette meghatározó szerepét, amikor a megváltozott körülmények között
nem volt képes megoldást kínálni a gazdaság problémáira. A 70-es években megjelenő
stagflációra Keynes (és utódai) munkásságában hiába keresték a megoldást. Ismét
egy olyan pontra jutottunk, ahol számos kedvező teszteredmény után túlsúlyba
kerültek a negatívak, most azonban egyértelműen a normatív iránymutatások válságát
éltük meg (ahogy ez megtörtént már néhány száz évvel korábban Franciaországban
a merkantilizmus bukásakor).
Új modellek, új elméletek születtek. Úgy tűnik azonban, hogy a modern közgazdaságtan
sem képes pozitív tudománnyá válni, sőt az újabb modellek megszületésének elsődleges
oka nem a valóság minél pontosabb leírása, hanem, hogy a különböző célok elérésének
módszereit tökéletesítse. Bírálatként születnek az elméletek: a gazdasági problémák
okaként elsősorban egy-egy korábbi elmélet normatív elemeinek felhasználását
emelik ki.
A monetarizmus a keynesi gazdaságpolitika egyes részeinek tagadásaként jött
létre, túlzottnak és téves irányúnak bemutatva a korábbi állami beavatkozást,
gyógyírként a monetáris politika eszközrendszerét javasolja a költségvetési
politika helyett, az újklasszikus elmélet pedig az előzőek mindegyikét feleslegesnek,
tévesnek ítéli meg, eltérő eszközrendszerrel ugyan, de lényegében visszakanyarodik
a neoklasszikus irányzathoz.
Vajon mi az oka annak, hogy a makroökonómia nem tud kellően egzakt tudománnyá
válni, miért szükséges néhány évtizedenként gyökeresen új szemléletű modelleket
alkotni? Elsősorban az elméletek tesztelhetőségében találhatjuk meg az okot.
A makroökonómia modelljei a legritkább esetben tesztelhetők kísérleti úton (igaz
ugyan, hogy az elmúlt években nőtt a kísérleti közgazdaságtan jelentősége, de
nem tekinthető széles körben elterjedt és elfogadott módszernek). A valóságból
vett tapasztalati adatok viszonylag kis számban állnak rendelkezésre, ráadásul
nagyon hasonló alapkörülmények között született tényekről van szó. Ráadásul
a gazdasági viszonyok a legritkább esetben ismétlik önmagukat, a gazdasági-technikai
fejlődés következtében, ugyanaz a „kísérlet" mégegyszer nem végezhető el.
Abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy egyetlen pozitív vagy negatív teszteredmény
nem igazolhat és nem is cáfolhat egyetlen hipotézist sem. Ahogy Münch fogalmazza:
„Semmi sem lendít annyit egy újításon, mint a kontrollvizsgálat elmulasztása"
(Bloch, 1989: 104). A tesztelés nehézsége vagy lehetetlensége teszi ugyanakkor
igazi kihívássá az ilyenfajta tudományos munkát, hiszen csak a jövő képes igazságtartalmát
legalább részben feltárni.
Egy másik okként pontosan eme tudományág erősen normatív jellegét említhetjük.
Hiszen egy-egy elmélet, modell az idők során folyamatosan fejlődik, alakul,
a különbség elsősorban abban áll, hogy mekkora figyelmet szentelünk neki. A
main-streambe nem tartozó áramlatok is újra és újra előbukkanhatnak hosszú mellőzöttség
után. A politika ugyanis a tudománynál sokkal erősebb hajlamot mutat arra, hogy
valamivel szemben és ne valami érdekében cselekedjen. Közvetett módon tehát
a politikai változások is elősegítik a makroökonómia fejlődését, az adott pillanatban
alkalmazott hipotézisek alternatíváinak kidolgozását, a kutatási célok szélesedését.
Különös együttélés figyelhető meg tehát a makroökonómia és a (gazdaság)politika
között. Kölcsönhatások bonyolult rendszere, egymást segítő és akadályozó hatások
együttese jelenik meg, amelynek igazi nyertesei és vesztesei mi vagyunk, a társadalom
tagjai, akik „elszenvedjük" a gazdaságpolitikai döntések mindennapi hatásait.
Összefoglalás, avagy az eddig pozitív tanulmány normatívvá
tétele
„Akinek egy órája van, tudja, mennyi az idő. Akinek kettő van, sohasem lehet
biztos benne." mondja ki Segal (Bloch, 1989: 66). Ez a gondolat nagyon
is jellemző a társadalomtudományokban, hiszen állításai nem, vagy csak részben
verifikálhatóak, abban a pillanatban, ahogy választanunk kell két elmélet közül,
hogy számunkra melyik az elfogadható, már nem lehetünk biztosak benne, hogy
helyesen döntünk. A makroökonómiában, éppen a kísérletek megismételhetetlensége
miatt később sem tudunk meggyőződni arról, hogy egy másik választás milyen eredménnyel
járt volna (ez teszi igazán életközelivé ezt a tudományt). Ráadásul legtöbbször
nem csupán két „óra" közül kell választanunk, a lehetőségek száma végtelen
sok is lehet. Hogyan tudunk mégis előrehaladni? Elsősorban úgy, hogy elindulunk
valamilyen cél felé, hiszen a cél elérésének két nélkülözhetetlen lépése a cél
kijelölése (ahhoz, hogy eljussunk valahová, először el kell dönteni, hogy hová
megyünk), illetve a egy helyesnek vélt úton az első lépések megtétele.
Mi a tudomány célja? Számomra a tudomány nem lehet öncélú. A művészetnek lehet célja maga a műalkotás, egyetlen gondolat, érzés kifejezése. A tudománynak más (ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy magasabbrendű vagy azt, hogy értékesebb, egyszerűen csak más) feladata van, nem lehet végcélja a tudományos tételek, modellek gyártása. Ha a tudományos elméletek nem képesek az emberiség, a társadalom céljait szolgálni, akkor értéktelenné válnak. Különösen igaz ez a közgazdaságtudományra, amely az emberek mindennapi létét, helyzetét közvetlenül érintik. A makroökonómiának és az azzal szorosan összefonódó gazdaságpolitikának tehát társadalmi küldetése van. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy ezek a tudományok leírják a világot, hanem előremutatással kell szolgálniuk, nem csupán arra vonatkozóan, hogy várhatóan mi fog történni, hanem arra vonatkozóan is, hogy merre haladjunk tovább az úton.
Irodalom:
BLOCH, A. (1989): Murphy
törvénykönyve. Gondolat, Budapest.
CREMER, J. (1999): L'entreprise et ses marchés. Ecole Polytechnique, Palaiseau,
26-30. o.
FRIEDMAN, M. (1986): A pozitív közgazdaságtan módszertana. In: Infláció, munkanélküliség,
monetarizmus, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 17-50. o.
POPPER, K. (1976): A társadalomtudományok logikája. In: Tény, érték, ideológia,
Gondolat, Budapest, 279-301. o.
KEYNES, J. N. (1891): The Scope and Method of Political Economy. Macmillan and
Co, London, 34. o.
KEYNES, J. M. (1965): A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete.
Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest.
KOPÁNYI Mihály (szerk.) (1996): Mikroökonómia. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.
KOTOSZ Balázs (2000): A restriktív költségvetési politika szükségszerűen recessziót
okoz-e? In: Szabadpart, a Kodolányi János Főiskola online tudományos folyóirata,
2000 május.
LOVASI András (1993): Ágy, asztal, TV.
In: http://www.jpte.hu/pecs/kispal/agy_asztal_tv.html 1997.04.10.
MEYER Dietmar - SOLT Katalin (1999): Makroökonómia. Aula Kiadó, Budapest.